Oldal kiválasztása

KI AZ „IGAZI MŰVÉSZ” ? –  Barabás Géza véleménycikke

„A nemzet élete a kultúrával azonos, nem a politikai történésekkel, melyek csak átfutnak fölötte, mint a szél. A kultúra és a nemzet azonossága az a mindeneken felül álló erő, mely ellen tehetetlenek a fegyverek, és mellyel szemben értelmüket vesztik a szögesdrótok.”  (Wass Albert.)

A napokban két kevésbé ismert képzőművész,  Bánki Ákos absztrakt festő és Krnács Ágota festő petíciót indított az interneten Vészabó Noémi festő most oda ítélt Munkácsy díja kapcsán. „Kérelmezzük ezért az eddigi kitüntetett alkotók professzionális életművét is megkérdőjelező döntés szakmai felülvizsgálatát:”  A 444. liberális megmondó emberei rögtön rá is csatlakoztak cikkükben: „kiborultak az „igazi művészek” a giccsfestő Munkácsy-díján” címmel.

Az „igazi művész” szótárukban azt jelenti, hogy csak liberális életfelfogású, kormányellenes, azonos  agendájú, egy brancshoz tartozó társaság tagjai jogosultak díjakra, elismerésekre, sikerre, jólétre, kiváltságokra. A rendszerváltás óta folyamatosan folyik a „kultúrharc”  az úgynevezett nemzeti irányultságú írók, költők, színészek, (képző)művészek és a liberális beállítottságú művészek (művészet) között. Az utóbbiak azt hirdetik, hogy „virágozzék minden virág”, azaz minden művészeti elgondolásnak helye van/lehet egy társadalomban, döntsön, válasszon a tisztelt közönség, mit szeretne látni, hallani, nézni. Ez lenne az elfogadható, helyes út, de a valóságban pont az ellenkezője történik, náluk még mindig az a módi járja, hogy: „aki nincs velünk az ellenünk.”  (Lásd a közelmúltban Muri Enikő énekesnő esetét amikor csak egy közös fotót tett ki közösségi oldalára Orbán Viktor miniszterelnökkel, elárulva szimpátia hovatartozását, milyen hangvételű és mennyiségű üzenetet kapott…)   Mondhatnánk, hogy a kultúra megítélésének területén ma is ott tartunk ahol 40-50 évvel ezelőtt, Aczél György elvtárs korában, aki kitalálta a 3 T elvét: „támogatás, tűrés, tiltás”. Aczél mosolyog a sírjában, amikor  látja, hogy az egykor általa felügyelt kultúra terén a „három T” (támogatás, tűrés, tiltás) milyen nagyszerűen működik a mai szellemi utódainál is, pici változtatással: támogatás, tűrés, támadás. Azért látok egy fontos különbséget köztük, Aczél György a maga által kialakított, központosított kulturális közegben  –intelligens, művelt ember lévén- legalább szerette, értette, becsülte a kultúrát, míg a mai szellemi örökösei, követői nincsenek azonos színvonalon vele…!

Úgy látom, hogy az „új liberális művészeti értékrend” is visszavezet a múltba, (nincs új a nap alatt) Révai József elvtárs egykori kultuszminiszter ötvenes évekbeli gondolatához tér vissza: „A művészet is fegyver, a szocializmus és a béke fegyvere”! Mai szóhasználatban valahogy így hangzana: „A művészet is fegyver, a közgondolkodás átalakításának, a népámításnak, a néphülyítésnek a fegyvere.” Mindezeket (át)látva, értékelve ez az egész hisztéria a Munkácsy-díj körül érthetőbbé teszi a fejleményeket.

Bánki Ákos absztrakt festő odáig ment felsőbbrendűnek gondolt pimaszságával, hogy facebook oldalán azt írta ki: „Szégyellje magát mindenki, akinek köze volt ahhoz, hogy ilyen „művészettel” bárki Munkácsy-díjban részesüljön! Sajnos én, mint korábbi díjazott, szégyellem magam helyettük is!”

Én azt tapasztaltam egész életemben, hogy a legnagyobb művészek, írók, költők, tudósok, a legszerényebb és legalázatosabb emberek voltak. Bánki Ákost erről az egy mondatáról megismertem emberileg, de megnézve „műveit” azt gondolom: nem lesz „maradandó érték” a művészet világában, sőt befektetésnek sem vásárolnám meg. Vajon mit gondolhat saját maga nagyszerűségéről egy ilyen ember: „zseni”, kiválóság, mert megkapott egy fontos állami díjat ?

Válaszként Dézsy Zoltán filmrendező írt egy hosszabb, részletes cikket, körbejárva a történteket Vészabó Noémi festő védelmében.  A petíciót valamint Dézsy Zoltán filmrendező válasz véleménycikkét olvasva mint festménygyűjtő-szakértő szeretném a témával kapcsolatban a szakmai álláspontomat megosztani a művészeteket kedvelő közönséggel, akik értetlenül állnak a petíció előtt, ami a Munkácsy-díj Bizottság lemondásához is vezetett. Ez egyébként pozitív hozadéka a történteknek.

Azt írják a petícióban, hogy: „Az általuk és az eddig kitüntetett alkotók 98-99%-a által a Díj egy professzionális szintű szakmai elismerésnek számított, de nem lehet letagadni az elmúlt 75 év során politikai nyomásra kitüntetett 1-2%-ot sem. Viszont az idei döntésig még nem kapta meg olyan alkotó ezt a kitüntetést, mint Vészabó Noémi, aki a Díj esetében minimálisan elvárható szakmai alapokat is nélkülöző, amatőr festői életúttal rendelkezik.”

A petíció állításának igazságtartalmát több oldalról is érdemes megvizsgálnunk.

1, Először tegyük fel az alap kérdést: KI A MŰVÉSZ? „Az értelmező szótár szerint: legtágabb értelemben a művész, (festő, szobrász, zenész, író, színművész) olyan személy aki olyasmit hoz létre, amit szépségéért vagy érzelmi erejéért értékelnek.”

Lyka Károly: „Művészet 1904” c kiadványában írta : „Művészet mindazon tökéletességig fejlesztett képesség, bizonyos képesség tökéletesítésére irányuló törekvés, hajlam, amely felmagasztal, nemesít és az emberi érzelmeknek gyönyört szerez.”

Aquinói Szent Tamás szerint: “Aki kézzel dolgozik, az kézműves, aki kézzel és ésszel, az mester, aki kézzel, ésszel és szívvel, az művész.”

A kedves művészetet szerető közönség döntse el, hogy Vészabó Noémi munkáiban, alkotásaiban benne van-e az őszinteség, a szív, az emberi érzelmekre ható érzés, gyönyörűség?

Ezek a hatások nyilván nem csak pontosan körülhatárolt objektív tények, hanem az emberi szubjektivitásnak a része.

2, Tegyük fel a következő fontos kérdést: MI A SZÉP?  Az én véleményem szerint: ”szép az ami érdek nélkül tetszik”. A művészeti és kereskedelmi körökben különböző érdekek vannak és a vélemények is a különböző érdekek menték születnek, tehát nem kell súlyozottan venni a képzőművészeti szakma néhány kritikus hangját más művésztárs megítélésénél. Sokkal fontosabb a művészeteket szerető közönség megítélése. Döntse el mindenki saját maga, hogy neki mi az ami tetszik, mi az ami szép? Virágozzék minden virág…!

3, Nem kevésbé fontos tisztáznunk a petíció megítélésében, hogy: MI A MŰVÉSZET CÉLJA ?  Az, hogy örömet okozzon az embereknek, szórakoztassa, nevelje, tanítsa az embereket. Jobbá tegye az emberi lelket és az életet. Ez bármelyik művészeti ágról elmondható, a festészetre, az irodalomra, a filmművészetre, a zenére, és sorolhatnám tovább.

4, A Munkácsy díj adományozásánál –véleményem szerint- nemcsak egy művész munkáinak a megítéléséről, elismeréséről szól, hanem az „emberi minőségről” is. Kívánatos, hogy olyan ember részesüljön magas kitüntetésben, elismerésben, díjban aki emberileg is példakép lehet a széles közönségnek és a most díjazott ilyen ember.

Problémám van viszont a petíciót elindító két művész erkölcsi (erkölcstelen) megnyilvánulásával szemben. Azt írják a petíciót elindító „művésztársak”, Krnács Ágota és Bánki Ákos, hogy : „Kérelmezzük ezért az eddigi kitüntetett alkotók professzionális életművét is megkérdőjelező döntés szakmai felülvizsgálatát.”  Milyen művészember, művésztárs az aki (irigységből) másik alkotótársának képes nyilvánosan kétségbe vonni tehetségét, kérdőre vonni  munkáját, megszégyeníteni?

Véleményem szerint –ha már szabad a vélemény?- a petíciót beadóknak nincs sem erkölcsi, sem szakmai fölényük a díjazottal szemben, sőt hiányérzetem van „emberi minőségben”! Próbálnák ezt hasonlóképpen, nyilvánosan  megcsinálni valamelyik belvárosi aukciós házzal vagy galériával szemben, azt híresztelve bármelyikről is, hogy színvonaltalan, gagyi festményeket forgalmaznak, árulnak! Szerintem el lennének irányítva a megfelelő helyre!  Nagyon is!

Meglátásom szerint Krnács Ágota festőnő „petíciós ÍTÉSZ” kommunikációs, verbális stílusa (stílustalansága) elég távol áll, hogy egykor Munkácsy díjazott legyen, jobb lenne egy kis szerénységet, méltóságot is mutatnia. A művészetét pedig ítélje meg a közönség, betenné-e a lakásába valamelyik művét?

Ugyanígy érdemes megnézni a másik „petíciós ÍTÉSZ” Bánki Ákos absztrakt festő munkáit és eldönteni a művészeteket kedvelő  nézőnek, gyűjtőnek, hogy tetszenek-e az alkotások ? Azt írják róla, hogy: ”Festészetét a formától és témától való teljes függetlenítés jellemzi, a totális absztrakcióra törekszik. Fő témája a pszichikum és a kép médiuma közötti minimális távolság megtalálása.”  A festő egy másik méltatója így ír a „művészetéről:  „Bánki nonfiguratív kifejezésmódja az indulat közvetlen – tulajdonképpen formátlan – artikulációja. A formátlanság, a túlburjánzás, a zaklatott mozdulatok átvágják a képek kereteit, hiába a festő minden próbálkozása arra nézve, hogy az indulatokat keretek közé szorítsa. Bánki képei a levegő közegében bomlanak ki, kapcsolatban vannak a tűzzel, a füsttel és a lélekkel, és mindennel, ami képlékeny, formátlan. Látványviláguk dinamikus, állandó mozgásban van, akárcsak a zene, összességében befejezetlennek hatnak, a szemünk előtt bomlanak ki, idejük így mindig a jelen.”

– Ezek után tegyük fel újból a művészről és a művészetről szóló alapvető kérdéseket. Bánki Ákos művei, Lyka Károly szavaival élve „felmagasztal, nemesít, az emberi érzelmeknek gyönyört szerez”? Szórakoztat, nevel, tanítja az embereket, jobbá teszi az emberi lelket és életet? A petíciót aláíró ÍTÉSZEK alkotásai elnyerik a széles közönség tetszését? Ki tenné be a lakásába a formától és témától független alkotást?

Persze ilyenkor jön a „magas szintű szakmai magyarázat”, a sok-sok kiállításról, díjakról, ami igazolni, pontosabban pótolni látszik magát a művészetet, az „elmaradott közönségnek”.  Lehetséges, hogy a liberális világnézetű, „szabad művészetben” nem maga az műalkotás, a művészet az igazán lényeges, hanem  a kiállítások száma, helyszíne, a díjak, az elismerések, a kitüntetések, a művészettörténészek és galériák kedvező kritikái, támogatása? Én ebben nem hiszek, de ezt majd az utókor eldönti.

Egyébként mit képzel magáról és művészetéről ez az önelégült (művész?)ember aki ilyen durván támadja a most díjazott festőnőt? Mi újat vagy különlegeset hozott a festészet világában, milyen absztrakt művekre kapott állami elismerést? Hol van a minőség, a kvalitás a munkájában?  Keresem, de nem találom.

A petícióban megfogalmazott egyéb állítások több helyen is hibásak, tévesek, amiből azt lehet bizonyosan megtudni, hogy a petíciót benyújtók nincsenek tisztában a magyar történelemmel, de a mai magyar műkereskedelemben betöltött, – régebbi – Munkácsy díjas magyar festőművészek megbecsülésével, árazásával sem.

A Munkácsy Mihály-díjat a kiemelkedő képzőművészeti tevékenység elismerésére a Minisztertanács 1950-ben alapította és rendszerint évente, március 15-én adományozzák. A Munkácsy-díj egy kiemelkedő elismerés a festőművészek számára, így az hatalmas erkölcsi-szakmai megtiszteltetésnek számít, sokféle előnnyel, kedvezménnyel jár együtt.

A Munkácsy díjat a Rákosi-Kádár érában sok olyan művész is megkapta aki nem a kimagasló tehetségével szolgált rá, hanem a rendszer hűséges katonájaként szolgálta ki a diktatúra elvárásait. A kitüntetettek igen jelentős része, 1-2 %-nak a sokszorosa tartozott ebbe a kategóriába, de nem szeretnék számháborúba kezdeni. El kell ismerni azonban, hogy „a művészeti összkép” viszont lényegesen magasabb színvonalú volt a mai (absztrakt) művészettől!

Ha valóban olyan nagy jelentőségű képzőművészeti díj a Munkácsy-díj ahogyan állítják a petícióban (amivel magam is egyetértek!) akkor  már csak azt szeretném megkérdezni a „petíciót benyújtó művészektől”, és az őket megbízó, felheccelő háttér emberektől, hogyha ez az állításuk igaz, akkor a festménykereskedelemben résztvevő aukciós házak többsége miért nem becsülik meg a Munkácsy díjas magyar festőművészek nagy részét? Miért van az a lekicsinylő szemlélet a Munkácsy díjas „kismestereknek”  nevezett festők iránt?  Miért nem indítják aukciókon műveiket, (egyetlen kivétel a Balaton utcai árverező ház) miért nem kereskednek az ő műveikkel, miért nem mutatják be műveiket a nagyközönségnek, miért csak az általuk kiválasztott 50-100 festő szerepelhet a nagy aukciósházak kínálatában?

A korábbi Munkácsy díjazott festőművészek nagyobb részét miért nem aukcionálják, mint például: Dobroszláv Lajos, Kurucz D. István, Scholz Erik, Szentiványi Lajos, Felekiné Gáspár Anni, Benedek Jenő,  (1950)  Szentgyörgyi Kornél, Demjén Attila, Edvi Illés Aladár, Herman Lipót,  Csabai Kálmán, Rozs János (1952)  Breznay József, Demjén Attila, Mácsai István,  Szabó Vladimir, Burghardt Rezső, Iván szilárd (1953) Szobotka Imre, Bótos Sándor,  Móritz Sándor, (1955)  Novotny Emil Róbert, (1957)  Fenyó Andor Endre, Jakuba János (1959)  Kohán György (1960)  Miháltz Pál, Csernó Judit (1961)  Papp Gábor (1964) Vecsési Sándor, Frank Frigyes (1965) Chiovini Ferenc, Kokas Ignác (1966) Kántor Andor,  Ridovics László, Sarkantyú Simon(1967)  Göllner Miklós, Patay László (1968) Duray Tibor, Medveczky Jenő, Udvardi  Erzsébet (1969)  Kling György, Würtz Ádám, (1970) Diósy Antal, Szántó Piroska, Luzsicza Lajos, (1971) Gerzson Pál, Kóka Ferenc, Csík István, Kántor Lajos, Klímó Károly, (1972)  Ruzicskay György, Sváby Lajos, (1973) Bér Rudolf  (1974)  Hézső Ferenc, Szalóky sándor (1975) Kádár János Miklós (1976)  Schéner Mihály (1978)  M. Novák András ( 1999) Tenk László (2001)

A másik fontos tényező, hogy számos olyan festőművész is alkotott színvonalas műveket akik egyáltalán be sem kerülhettek a katalógusba (Magyar Festők és Grafikusok Életrajzi Lexikona) mert valamilyen politikai okból a rendszer számára nem voltak kívánatosak, „rendszeridegenek voltak”, azonban a műveit elfogadta, árulta a Képcsarnok Vállalaton keresztül, sőt számosat külföldi exportra küldött valutáért, ami akkor elsőrendű szempont volt a rezsim számára.

Egyik ilyen elfelejtett festőművész által készített festmény: Barba Péter János: Dózsa György átkelése a Tiszán, 148,5 x 300 cm, olaj-vászon kép, kiváló kvalitású, sok alakos, impozáns történelmi mű, ami kiállításon többször is szerepelt. Pár évvel ezelőtt a Nemzetvédelmi Egyetem tulajdonában volt. A festőművész azonban sohasem kerülhetett bele a „Magyar Festők és Grafikusok Adattárába”, így „ismeretlenként” tekint rá a szakma ha egy-egy képe ritkán előkerül. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alap Képzőművészeti Szakosztálya 1983.10.14.-i Határozatában elutasította a festő kérelmét, hogy a tagjai közé felvegye, ami azt jelentette, hogy sem a katalógusban nem jelenhetett meg a neve, de a festmények Képcsarnok Vállalat által felvásárolt árai is jóval alacsonyabban alakultak. Azt gondolom, hogy az utókornak illene a Rákosi-Kádár korszakban méltatlanul kirekesztett festőket művészetileg rehabilitálni, ennek kifejezéseként Barba Péter festőművészt posztumusz Munkácsy díjjal kitüntetni.

Egyébként csak úgy feltennék néhány kérdést, ha már a Munkácsy díj renoméjára hivatkoznak a petíciójukban az ítésznek állt művészek: Tudják-e milyen áron kerültek értékesítésre az 1950-1980-as években készült Munkácsy díjas festők alkotásai? Nos, akkor 2-3 havi átlagkeresetért lehetett megvásárolni ezeket a műveket (részletfizetésre) a mostani kereskedési áruk pedig 2-4 napi átlagkeresetnek felel meg! Arra viszont én lennék kíváncsi, hogy ezeket az absztrakt műveket a petíciót elindító művészek hány ezer euróért árulják a magyar, illetve néhány esetben külföldi galériák? Úgy érzem valami nagyon nincs a helyén!!

Egy fontos szemléletet szeretnék megosztani a saját maga művészi nagysága előtt tetszeleglő Bánki Ákossal, Krnács Ágotával és a volt Munkácsy-díj Bizottság néhány tagjával: A realista művészet az emberiséggel egy idős!

Az emberiség néhány tízezer éves történelme során csak a realista ábrázolásmód létezett, mondhatni „ez az emberiség művészeti bölcsője.” Már az őskorban a barlangrajzoknál-, barlangfestészetnél (Franciaországban, Spanyolországban feltárt barlagonkban, amelyeket 30-40 ezer éves korúnak tartanak a régészek) az akkor élő emberek, művészek számos témát –amely az életükhöz kötődött- lerajzoltak, megfestettek. Így festették meg vallásos elképzeléseiket, vadászatokat, nyíllal-, dárdával eltalált medvéket, oroszlánokat, bölényeket, más állatokat, vadászbaleseteket, szertartásbeli viselkedéseket, táncoló embereket.

Az ókorban a római dekoratív falfestés fejlődésének ismeretét Pompeji pusztulásának (Kr. u. 79) köszönhetjük. „A római kori festészet fennmaradt emlékei részben díszítő jellegű falfestmények, részben pedig mitológiai jeleneteket ábrázoló képek. A falfestés Itáliában rendkívüli elterjedt és népszerű volt a gazdag arisztokraták körében. Legkedveltebb témái a villákat és kerteket ábrázoló tájképek voltak. Az ásatások igazolták, hogy a villák és kertek ezeken a képeken teljes hitelességgel, pontossággal (realizmussal) készültek. A leletek alapján a mitológiai témák, a  tájképek, a mindennapi élet jelenetei tűnnek fel. A portrék ritkák, de amelyek fennmaradtak, azok igazán különleges szépségűek, mind az ábrázolt embert, mind a festést tekintve.” Forrás: Katolikus Lexikon

Az őskortól kezdve valamennyi korszakon keresztül a realizmussal rokon festészeti mód volt a meghatározó az ábrázolásban.

A középkori egyházi tábla-, és freskó festészet, a barokk-, a bieder kor festészete, az akadémista festészet, az impresszionista festészet, a naturalizmus, a szecesszió festészet mind a realizmussal rokon jegyeket viselt magán, egészen a XX. század elejéig amikor megjelentek a különböző avantgárd irányzatok, ami új, rendkívül sokágú művészeti irányzatoknak adott utat.

A XIX. sz. közepén a polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás volt a forrása a realista irodalomnak és festészetnek. Egyszerű emberek, parasztok, kétkezi munkások (kőtörők) jelennek meg a vásznakon. Az ábrázolásmód a természethez hű kifejezésformákat honosította meg. Kiemelkedő alakjai a XIX. században a franciáknál Gustave Courbet a magyaroknál Munkácsy Mihály.

Manapság sokan mondják vagy gondolják, hogy a realista, naturalista művészet „idejét múlt”, „elavult”, az avantgárd irányzatoké a jövő. Én úgy gondolom, hogy a sokágú, modern, avantgárd művészeti irányzatok-, divathullámok mellett, a realista-, naturalista művészet mindig érték marad, hiszen a “realizmus” az emberiséggel egy idős, nincs semmi idősebb, ősibb művészeti kifejezés nála!

Mindezekből az nyilvánvaló következtetés vonható le, hogy az 1950-1960-as években Amerikából a világ minden tájára elterjedő modern absztrakt művészet még túl fiatal ahhoz, hogy bármi felmagasztaló, felsőbbrendű értékrendet állítson ki önmagáról, önmaga művészetéről, mert történelmi léptékben ez csak néhány pillanat az egész emberiség történetében, művészetében. Érdemes ezt a tényt észben tartani a petíciót indító és támogató „haladó művészeknek”, kritikusoknak.

Kodály Zoltán mondta a művészetről: „Csonka ember az, és üres az élete – bármily gazdag külsőleg -, ha nincs érzéke a művészetekhez.

A fotón Barba Péter : „Dózsa György átkelése a Tiszán” c. festménye látható